Gondolatok és hangulatok Dis városából

Óvatosan húztam fel a redőnyt, hogy ne csapjak zajt. A koszos, öreg falécek recsegése, nyikorgása így is elviselhetetlennek tűnt. Egy arasznyi résen már besütött a Hold és én ennyivel is megelégedtem, csak nehogy baj legyen. Bal arcfelemet a párkányra fektettem, nyakcsigolyáim fájdalmasat roppantak – még ez is olyan hangosnak tűnt –, félig állva, félig meggörnyedve kapaszkodtam a radiátorba s próbáltam kikukucskálni az éjszakába. Telihold volt, az ég tiszta. Csillagfényes éjszaka. Amióta megtiltották, hogy az emberek esténként a csillagokban gyönyörködjenek, ez volt az első alkalom, hogy megpróbáltam megszegni a törvényt. Az utcán nem láttam senkit, de mégis folyton lépteket hallottam. Cipőtalp alatt csikorognak a kavicsok? Szél zörget valahol egy ablakot? Fáról hullik az avarba valami? Macska kapar? Szívdobogás. Torkomat marta a nyál. Nyelés. Néhány halk levegővétel után újra az égre emeltem a szemgolyóimat. Szinte fájtak a mozdulattól.

Csillagok. Istenek? Angyalok? Halottak vagy szerelmesek égre írt üzenetei? Én mindig inkább ezeknek a hiedelmeknek valamiféle mágikus keverékében hittem. Tudom: „Ostobaság!”. Mindig is bűnösnek, valami állati sorból továbbfejlődni nem tudó lénynek éreztem magam, mikor cikkekben gázokról, kövekről, fémekről, gravitációról olvastam. Nem hittem el, hogy csak ennyi. Aztán ott voltak az új mítoszok: földönkívüliek, emberek a világűrben, űrhajósok, akik űrlényekkel vagy különös amőbákkal találkoznak. De valahogy mindig úgy tetszett, ezeket a történetek a földi hajósaink már átélték, mesélték, megírták, s a velük utazó természettudósok pedig számos csigát, bogarat és százlábút rajzolgattak a jegyzetfüzetükbe. Nekem a csillagok mást jelentettek, de úgy hiszem, titokban – mivel én is titokban tartottam –, sokan voltak még így. Aztán betiltották, mert féltek a titoktól. A titkos hittől, az álmodó lázadóktól, akik csillagokkal üzennek egymásnak, beszélgetnek. Mintha féltek volna attól, hogy éjjel is van fény. A gonosz ember csak forgolódott egész éjszaka, átnevezte a fényt fotonnak, de ez nem változtatott semmin. Összegyűjtötte félelmét a gyomrából, mellkasából, éles karmaival kitépte szervei közül és lombikba helyezte. A lombikból sok mindent kevertek ki a szavaktól a rendőrbotig mindent, amivel félelmet lehet osztani… De Zaj! Nyikorgás! Zajok! Kiabálás! Olyan gyorsan rántottam el a fejemet az ablakból, hogy még az orrom is bevertem a párkányba. Ágyamhoz ugrottam, magamra húztam a takarót. „Nem vettem észre, hogy nem engedtem le teljesen! Nem láttam semmit!” – ismételgettem magamban. Nem tudni mennyi idő telt el, de csend volt. Az ablak előtti falhoz kúsztam. „Rám lőhetnek!” Felkapaszkodtam a résig és kinéztem. Újra hangzavar támadt. Minden redőnyt felhúztak, minden ablak tárva és az a kiabálás: örömujjongás volt. „A Hold! A Hold! Meghalt a király!”