Gondolatok és hangulatok Dis városából

Állandó zuhanásban lenni. Belefúródni a humuszba, átpréselődni a durva kavicsok, sziklák, rések, földalatti barlangok között. Megmártózni a föld mélyében levő vízben. Fuldokolni. Ruháim leszaggatva. Bőröm felsértve, véresen. Zuhanni a földbe. Állandó zuhanásban lenni. Elérni a forró magmát. Égni egész valómban. Ásványok, fémek között megrekedni. Állandóan zuhanni az anyagba. Lassan préselődni. Beszorulni. Kiásni magam. Felszínre mászni. Visszamenekülni a levegőbe. Érezni, ahogy bizsergek, felszabadulok. Felhőkben fázni. Vízcseppeket érezni a mellkasomon. Végigfolyik a víz az arcomon. Zuhanni. Becsapódni és fájdalmat érezni. Kínok között kaparni a port. Nyelni a port, inni a sarat. Harapni a füvet. Ásni. Mocskosan, koszosan, véres körmökkel. Már a csontjaim is kilátszanak. Már a csontjaim is kopnak. Ásni, süllyedni, zuhanni. Egy kő letépi a fülemet. A szememet behunyni. Vörösek a szemeim, fájnak. Megmosdani a barlangi tóban. Átpréselődni. Húz valami. Menekülnék. Húz valami. Vérem keveredik a földdel. Mocskos vagyok. Húz valami. Megint zuhanok. Fáj mindenem. Zuhanni akarok. Ásni. Megrekedtem. A földben vagyok. Érezni a lávát. Elégni. Kimászni és újra felkapaszkodni. Szárnyalni. Leesni. Kopnak a csontjaim. Nyelem a port. Már nincs vérem sem. Nyelem a port. Ásni. Gyökerekbe beleakadni. Elkopni. Lelassulni és megállni. Csak süllyedek. Elérem a vizet. Nem tudok nyelni. Elérem a magmát, nem érzem, hogy éget. Emelkedek. Valami húz felfelé. Megrekedek. Valami húz felfelé. Betöröm a fejemet. Húz felfelé. Csonkokból állok. Szállok felfelé. Nem érzek semmit. Szállok felfelé. Nyugalomban vagyok. Szállok felfelé. Húscafatok lógnak le rólam. Szállok felfelé. Szénfekete, fekete csonk vagyok. Szállok felfelé. Megnyomorodtam, szállok felfelé. Felhők között fázom. Szállok felfelé. Nincsenek kérdéseim. Szállok felfelé. Nincsenek vágyaim. Szállok felfelé. Nincs már idő. Szállok felfelé. Megszűnt a súlyom. Szállok felfelé. Szállok felfelé. És lemállik rólam az utolsó pépes kis darab, ami sosem voltam én. Megáll a mozgás, megáll a fény.

Meztelenül búgtak a gitár húrjai. A mély, lassú dallamra elernyedtek az izmaink. Lepedővel bebugyolált ruhátlanságából két macskaszem nézett rám – a tejjel jóllakott, selymes cicák pislantásaival. Nem mozdult, de olyan volt, mintha egész testével dörgölőzött volna a lába közé szorított párnához. Felkönyökölve cigarettát sodort a már száraz, erős füstöt adó dohányból. Összesöpörte a sárgás kis levéldarabkákat az eltört gyufaszálakkal. Így játszadozott, amíg én törökülésben pengettem a húrokat. Annyira nincstelenek voltunk, hogy csak a pucér „mi” burka vett minket körbe. Az éhséget, szomjúságot jól bírtuk. Csókokat és nyálat ittunk, egymás bőrén, ujjain színleltünk lakomát. Az időt száműztük a kis szobából. Újra és újra behunytuk a szemünket és eltereltük a gondolatainkat, ha a beszűrődő fényeken felfedeztük, milyen napszakban is járunk. Nem volt szükségünk fényre, mert ragyogtunk, ha összetalálkozott a tekintetünk. Izzadt hajunkat egymásnak túrtuk oldalra, hátra, jól belemarkolva az összetapadt tincsekbe. Nem játszottam semmilyen dalt, csak azt, ami éppen belülről tört utat magának. Belül mindig gyorsan és váltakozva szólnak a hangok, szinte lehetetlenség követni őket. A szabadság minden ügyetlen disszonanciájából, összefüggéstelenségéből ketten hoztunk létre harmóniát. Bármilyen dallamot bármilyen ritmusban ajándékoztam neki, ő azt magába szívta, sóhajtott és mosolygott rám. Feltétel és szükség nélkül, szabályok, célok és irányok nélkül hullámzott ki újra meg újra közülünk az érzelem. Egyetlen tény, a szabadon létrejövő szeretet akarata tartotta egyben ezt a világot. Napokig merültünk el egymásban úgy, hogy a végén szinte azt hittük, hogy nem is ketten, hanem egyedül vagyunk. Egyek. Egy. Ha nem támad fel gyomrunkban, mellkasunkban a félelem, ha a test koszos igényei nem hoznak remegést, hidegverést, ájulást ránk, akkor egész biztos, hogy boldogan halunk szomjan. Úgy, hogy azt mások nem értették volna.

Fekete a víz, csak a vöröslő félhold világít be egy foltot a tavon. „Vajon odagyűlnek-e ilyenkor a halak?” A szél és a nádas felől érkező iszap- és dögszag bejárja a partot. A sekély vízben néhány eltévedt keszeg fuldoklik vagy már el is pusztult. A balatoni kertvendéglőben piros kockás terítőkkel leterített asztalokon oldódik fel az emberi bűn a borban. A halovány, sárgás szürkebarátot műanyagpalackos ásványvízzel hígítják. Szódásszifon vagy szikvíz már nincs sehol, csak a modern barbarizmus. Egy kopaszodó szintetizátoros férfi énekel hamisan. Vastagkeretes szemüvegén megcsillannak a piros és narancssárga színpadi fények. Izzadtságfoltos atlétatrikójából szőr buggyan ki, dohánytól rothadt fogsora felelget a fel-felemelkedő mellkasának. Hátul, a sarokban idős pár bújik össze komoran. Ráncos bőr és kidagadt erek simulnak egymáshoz, keresik az utolsó sima és puha bőrdarabokat egymáson. Hatalmas májfolt tükörképét nézem arcomon, ahogy magam elé emelek egy koszos poharat. A nyugodt pokol esti melege száll be az emberek beleibe, megszűnik minden vágy. Várakozunk. Idejöttünk a vulkán elé megtisztulni, lemosakodni a tóban, de nem bírtuk lekaparni magunkról a civilizációt.  Távolabbról diszkó dübörgés hallatszik, a kikotort strandon pedig fiatalok mennek meztelen fürdőzésre. A városból menekülők magukkal hozták a várost. Megkezdődik a tánc. Az öreg házaspár lassú mozdulatokkal kívánja vissza önmagát a paradicsomba, de nem megy. Erőtlen, szerelemtelen vergődés, szívnehézségek és iszapban tátogó hal-érzés mindenütt. Összegyűltünk a hegyen, de hamisan imádkoztunk. Nem tört ki a vulkán!

Fonott kerti székben ültem a cseresznyefánk árnyékában. Mellettem egy kis, kopott asztalon fehérbor, szóda, cseresznye, méz és dió. Lassú kortyokkal és apró falatokkal szenteltem meg az ottlétem minden egyes percét. A nap már nem sütött olyan erősen, mint néhány héttel ezelőtt. Kigomboltam az ingem és lassú mozdulatokkal simogattam a mellkasomat – így szoktam dédelgetni a szívemet, így szoktam emlékezni a gyermekkorra. Mikor anyám esténként énekelt nekem vagy mesét olvasott, határtalan biztonságban éreztem magam. Ott és akkor semmi nem lett volna képes felborítani azt a világrendet, azt a békét. Próbálom felidézni az arcvonásaimat abból az időből. Sokszor álltam a tükör előtt fakarddal a kezemben, kucsmában, tarisznyával. Szegénylegény voltam. Kuruc katona. Megnyertem minden szabadságharcot. Most felnőtt és szellemi lény vagyok, mégis elvesztettem a legnagyobb kincset – a világot, amely csak az enyém volt. Egyetlen lónak képzelt székkel be tudtam járni a pusztát, egyetlen faággal legyőztem a betolakodókat: labancokat, törököket, szörnyeket. Nem voltam király, de mégis uralkodtam, a népem szeretett, és ha hajóra szálltam, hogy messzire utazzak, ebéddel, s kincsekkel vártak rám odahaza. Most mennyivel nehezebb a szabadságért küzdeni. Mennyivel többet tudok, mégis egyre bonyolultabban fonódik lábamra a folyondár, ha újra kilépek a pusztába, amely már rég az ellenség kezén van. S a népem? Nem kellek senkinek és nekem sem kell senki – savas, száraz fehér bor a magány, de gyönyör is. Ide bújtam el a cseresznyefa alá. Betyár, bujdosó kuruc vagyok a labancok és törökök világában. A kincsesláda a régi fillérekkel, inggombokkal, kétforintosokkal már kiürült. Az elveszett kis országban most mással fizetnek.

Akasztott emberek jajgatnak a faágon. Akasztott embereket tépked a szarka. Vér csurog le a zöld levélen. Vér és izzadtság – az arany alapanyaga. Leszakadtam a fáról, s a tövében ülök, élvezem a napfényt és a békét, simogatom a mellkasom. Piros lé csurog le az ujjamon, hogy embervér vagy cseresznyelé – azt nem tudom.

A sörösüveg alját odaütöm az asztallaphoz. Néhány szó indul el tapogatózva a dohányfüstben, s ahogy megtalálják egymást, összekapaszkodnak. Kissé ügyetlenül állnak tornasorba. „Jó, hogy itt vagy.” A sört régen nem érzem kesernyésnek. Hosszú ideje már, hogy a buborékokat sem nézegetem a zöld üvegen keresztül. Újabban csak arra figyelek, hogy hideget nyelek-e. „Biztos most rakták be a hűtőbe.”

A morajt a háttérben néhány alkoholista adja. Hangjuk összefonódik a játékgép trallalázó betéteivel, érdekes, hogy egyik sem nyomja el a másikat. A hangok össze tudnak barátkozni. „Hogy vagy?” Szeretném, ha azt mondaná, hogy jól van, ha én is jól vagyok. De semmi különös nem hagyja el a száját, semmi szívdobbantó szó. A mosoly pedig nem nekem, hanem a jó időnek, a délutánnak szól. „Örülök.”

Szavai kézen fogva táncolnak, mindegyiknek van párja. Mindenhol mondatok kergetőznek, bújócskáznak az üvegek között, kézfejemen csúszdáznak, ülnek a hamutartó szélén… mégis felkapom a fejem. „Egy mondat belevetette magát a parázsba.”

A tekintete végre találkozik az enyémmel. A körülöttünk lévő burok hirtelen beszűkül, a súlytalan, könnyen mozgó szavak nyomtalanul eltűnnek. Én csak a gyönyörű szempárt nézem. A rövid csend megnyúlik, mint egy árnyék és kontúrt húz az arcunkra, az asztalon nyugvó kézfejekre, a hamutartó oldalára, az öreg kis kocsmai boksz minden szegletébe. „Amikor ott tartottál, hogy keresed azt a férfit, akitől gyereket is szeretnél… Szóval utána ez a mondat belevetette magát a parázsba. Nem bírta elviselni, hogy egy lényegtelen környezetbe helyezted bele. Nem akart nyom nélkül elveszni, én pedig észrevettem őt.”

Érzem, hogy a burok tovább szűkül, a zaj tovább halkul. Mellkasom az asztal fölé hajolva megrezzen, megtörténik a dobbanás, szétvetve bennem egy érzést. Az pedig minden testtájam felé száguld, lábujjaimtól a homlokomig és mindenhol ki akar törni a bőr alól. A dobbanással járó hang a számon keresztül akar utat törni magának. Megállíthatatlanul jön fölfelé, a legtisztább formájában. Nem akarom megrontani ezt a hangot, nem akarok rá hálót dobni, hogy visszaszívhassam, nem akarom kisebbíteni, elhazudni. „Szeretném, ha engem keresnél.”

A pultos nő a kezében lévő tálcára önti a hamut. Összeszedi az üvegeket, megkérdezi, hogy kérünk e valamit. Izzadtan dőlök hátra. Egy férfi dühösen csap rá a játékgép billentyűjére. A helységet beteríti a vér, a magzatvíz. Minden ragad egy furcsa folyadéktól, ami az asztalunkon szétrobbant burok maradványai közt heverő apró testet vette körül.

Éreztem, hogy látnom kell. Az idő és az élet bilincsei – a napi menetrendek, a feladatok, a kapcsolatok, a függés - gyakran megakadályoztak ebben az egyszerű, de mégis nehéz dologban. Azonban ahogy megláttam a vonat ablakából, tudtam, hogy le fogok szállni a következő állomáson. Kis vívódás után meg is tettem és elindultam gyalog, visszafelé. Vágyakozás vett rajtam erőt, majd rögtön félelem, amikor a vasúti híd vonalzó-egyenes monstrumára felléptem. Nem is híd volt, hanem hídszörny. Alacsony korlát, keskeny járda, középen pedig a sínek, lélektelen beton és acél mindenütt. Nem voltam benne biztos, hogy nem vetem le magamat, éreztem: van esély rá, hogy nem térek vissza. Ha hídra lépek, mindig ez az érzés fog el. De ott volt, amire vágytam: lebegni a hatalmas Duna fölött és megcsodálni csendes, lassú erejét. Alig hullámzott a víz. Néhány száz lépés után megálltam, szembe fordultam a Természettel és elkeseredtem. Nehéznek, esetlennek és szánni valónak éreztem magam. „Nem tudok vízen járni, nem fekhetek hanyatt a Dunán, nem ölelhetem meg, mert belehalok. De mégis vigyázol rám, mert nem hívsz magadhoz, hallgatsz. Te… Hatalmas.” Bárcsak leugrottam volna, s a becsapódáskor apró vízcseppekre szétszakadva válhattunk volna eggyé. Ez volt a vágyam. A mélyben és a felszínen összeolvadva, szétesve, de mégis ebben a nyugodt egységben bejárni a világot. Elpárologni, földre zuhanni, beleivódni a földbe… Ott a hídon minden zaj, minden zűrzavar eltűnt. Jelentéktelenné vált az a világ, amelyben éltem. Felszabadultam.

Azt mondják, hogy az ember leigázta a természetet és az anyagot. Ez nem igaz. Kiraboljuk, megcsonkítjuk, de rablói s rabjai vagyunk. Rabok, hiszen még a testünk is anyag. Ha a testünk anyagi voltát bálványozzuk, az anyagot bálványozzuk. Ha önmagam anyagnak látom, akkor anyag vagyok. Rab, s az anyag törvényei uralkodnak felettem. Rablók: a természet szellemének rablói, hiszen még az utolsó kutyát is az étel és a kerítés fogságában tartjuk, hogy ellopjuk tőle szeretetét, hűségét és ártatlanságát, hogy élvezzük azt, amit adni tud, ami lényege. Így pótoljuk, ami belőlünk gyakran úgy tűnik, hogy hiányzik. Raboljuk az anyagot is, anyagból építünk magunknak börtönt, de szobrokat is. Anyag-arcokat, tabukat, bálványokat. A természet kifosztásában is használjuk az anyagot. Rövidlátó szemeinket lencsékkel élesítjük, kezünk ügyetlenségét, testünk gyengeségét eszközökkel, gépekkel igyekszünk elleplezni. De mi tényleg nem tudunk vízen járni, sőt, a földön sem. Utakat építünk, mert másképp nem bírnánk. Egyetlen ló megszégyeníti a legmodernebb járműveinket, mik szintén a rabságunk jelei: az idő uralmát szolgáljuk a sebességükkel, s azt nem is látjuk, mennyire otromba és durva gépek.

A hídról, ahol álltam, kiválóan láttam Budát, a hegyeket, s rajta a sok téglából, betonból és acélból épített védőburkot, amit mi házaknak nevezünk. Nem akarunk fázni, kiszáradunk a melegben, éhezünk és szomjazunk egész életünkben. Így nézne ki egy hódító? Állandó védekezésben és félelemben élünk. Így él egy hódító? Nem. Így a rablók és a rabok élnek, nem pedig az uralkodók. Ebben az őrült anyagrabságban és rettegésben kiirtanánk a lényeget: a természetet és a lelket – hiszen félünk tőle. Ha egy napon beépítjük azokat a hegyeket, akkor is lesz természet. Ha minden fűszálat, rovart, állatot kiirtunk, akkor a hegy nagysága int majd óva minket. Ha elbontjuk a hegyet és pusztaság honol a helyén, a végtelen síkság lesz a természet. Ha minden négyzetcentimétert lebetonozunk, a folyókat föld alatti csatornákba tereljük, a természet anyagi részét megsemmisítjük: akkor is zokogva fogunk térden csúszni, és jönnek majd a rossz álmok, a vágyódás eziránt a jóságos, örökké megbocsátó és kifosztott szegény iránt. Akkor érkezik majd a parancs az anyagi félelemből: „Tedd anyaggá a lelked! Számold ki! Zárd be egy matematikai egyenletbe, állítsd elő! Tedd géppé!”

Hirtelen megrázkódott alattam a talaj. Rettegés fogott el, görcsösen szorongattam a korlátot, a lábam összerogyott. Behunytam a szemem. Zaj, por és hideg széllökések közt térdeltem a minden elemében rázkódó hídon. Elment egy vonat. Tétován felálltam. Megfenyegetett az anyag. Lassú léptekkel indultam el, megszégyenülve. Utoljára ránéztem a Dunára és búcsút vettem. „Egyszer még meg foglak ölelni!”

Óvatosan húztam fel a redőnyt, hogy ne csapjak zajt. A koszos, öreg falécek recsegése, nyikorgása így is elviselhetetlennek tűnt. Egy arasznyi résen már besütött a Hold és én ennyivel is megelégedtem, csak nehogy baj legyen. Bal arcfelemet a párkányra fektettem, nyakcsigolyáim fájdalmasat roppantak – még ez is olyan hangosnak tűnt –, félig állva, félig meggörnyedve kapaszkodtam a radiátorba s próbáltam kikukucskálni az éjszakába. Telihold volt, az ég tiszta. Csillagfényes éjszaka. Amióta megtiltották, hogy az emberek esténként a csillagokban gyönyörködjenek, ez volt az első alkalom, hogy megpróbáltam megszegni a törvényt. Az utcán nem láttam senkit, de mégis folyton lépteket hallottam. Cipőtalp alatt csikorognak a kavicsok? Szél zörget valahol egy ablakot? Fáról hullik az avarba valami? Macska kapar? Szívdobogás. Torkomat marta a nyál. Nyelés. Néhány halk levegővétel után újra az égre emeltem a szemgolyóimat. Szinte fájtak a mozdulattól.

Csillagok. Istenek? Angyalok? Halottak vagy szerelmesek égre írt üzenetei? Én mindig inkább ezeknek a hiedelmeknek valamiféle mágikus keverékében hittem. Tudom: „Ostobaság!”. Mindig is bűnösnek, valami állati sorból továbbfejlődni nem tudó lénynek éreztem magam, mikor cikkekben gázokról, kövekről, fémekről, gravitációról olvastam. Nem hittem el, hogy csak ennyi. Aztán ott voltak az új mítoszok: földönkívüliek, emberek a világűrben, űrhajósok, akik űrlényekkel vagy különös amőbákkal találkoznak. De valahogy mindig úgy tetszett, ezeket a történetek a földi hajósaink már átélték, mesélték, megírták, s a velük utazó természettudósok pedig számos csigát, bogarat és százlábút rajzolgattak a jegyzetfüzetükbe. Nekem a csillagok mást jelentettek, de úgy hiszem, titokban – mivel én is titokban tartottam –, sokan voltak még így. Aztán betiltották, mert féltek a titoktól. A titkos hittől, az álmodó lázadóktól, akik csillagokkal üzennek egymásnak, beszélgetnek. Mintha féltek volna attól, hogy éjjel is van fény. A gonosz ember csak forgolódott egész éjszaka, átnevezte a fényt fotonnak, de ez nem változtatott semmin. Összegyűjtötte félelmét a gyomrából, mellkasából, éles karmaival kitépte szervei közül és lombikba helyezte. A lombikból sok mindent kevertek ki a szavaktól a rendőrbotig mindent, amivel félelmet lehet osztani… De Zaj! Nyikorgás! Zajok! Kiabálás! Olyan gyorsan rántottam el a fejemet az ablakból, hogy még az orrom is bevertem a párkányba. Ágyamhoz ugrottam, magamra húztam a takarót. „Nem vettem észre, hogy nem engedtem le teljesen! Nem láttam semmit!” – ismételgettem magamban. Nem tudni mennyi idő telt el, de csend volt. Az ablak előtti falhoz kúsztam. „Rám lőhetnek!” Felkapaszkodtam a résig és kinéztem. Újra hangzavar támadt. Minden redőnyt felhúztak, minden ablak tárva és az a kiabálás: örömujjongás volt. „A Hold! A Hold! Meghalt a király!”