Gondolatok és hangulatok Dis városából

Éreztem, hogy látnom kell. Az idő és az élet bilincsei – a napi menetrendek, a feladatok, a kapcsolatok, a függés - gyakran megakadályoztak ebben az egyszerű, de mégis nehéz dologban. Azonban ahogy megláttam a vonat ablakából, tudtam, hogy le fogok szállni a következő állomáson. Kis vívódás után meg is tettem és elindultam gyalog, visszafelé. Vágyakozás vett rajtam erőt, majd rögtön félelem, amikor a vasúti híd vonalzó-egyenes monstrumára felléptem. Nem is híd volt, hanem hídszörny. Alacsony korlát, keskeny járda, középen pedig a sínek, lélektelen beton és acél mindenütt. Nem voltam benne biztos, hogy nem vetem le magamat, éreztem: van esély rá, hogy nem térek vissza. Ha hídra lépek, mindig ez az érzés fog el. De ott volt, amire vágytam: lebegni a hatalmas Duna fölött és megcsodálni csendes, lassú erejét. Alig hullámzott a víz. Néhány száz lépés után megálltam, szembe fordultam a Természettel és elkeseredtem. Nehéznek, esetlennek és szánni valónak éreztem magam. „Nem tudok vízen járni, nem fekhetek hanyatt a Dunán, nem ölelhetem meg, mert belehalok. De mégis vigyázol rám, mert nem hívsz magadhoz, hallgatsz. Te… Hatalmas.” Bárcsak leugrottam volna, s a becsapódáskor apró vízcseppekre szétszakadva válhattunk volna eggyé. Ez volt a vágyam. A mélyben és a felszínen összeolvadva, szétesve, de mégis ebben a nyugodt egységben bejárni a világot. Elpárologni, földre zuhanni, beleivódni a földbe… Ott a hídon minden zaj, minden zűrzavar eltűnt. Jelentéktelenné vált az a világ, amelyben éltem. Felszabadultam.

Azt mondják, hogy az ember leigázta a természetet és az anyagot. Ez nem igaz. Kiraboljuk, megcsonkítjuk, de rablói s rabjai vagyunk. Rabok, hiszen még a testünk is anyag. Ha a testünk anyagi voltát bálványozzuk, az anyagot bálványozzuk. Ha önmagam anyagnak látom, akkor anyag vagyok. Rab, s az anyag törvényei uralkodnak felettem. Rablók: a természet szellemének rablói, hiszen még az utolsó kutyát is az étel és a kerítés fogságában tartjuk, hogy ellopjuk tőle szeretetét, hűségét és ártatlanságát, hogy élvezzük azt, amit adni tud, ami lényege. Így pótoljuk, ami belőlünk gyakran úgy tűnik, hogy hiányzik. Raboljuk az anyagot is, anyagból építünk magunknak börtönt, de szobrokat is. Anyag-arcokat, tabukat, bálványokat. A természet kifosztásában is használjuk az anyagot. Rövidlátó szemeinket lencsékkel élesítjük, kezünk ügyetlenségét, testünk gyengeségét eszközökkel, gépekkel igyekszünk elleplezni. De mi tényleg nem tudunk vízen járni, sőt, a földön sem. Utakat építünk, mert másképp nem bírnánk. Egyetlen ló megszégyeníti a legmodernebb járműveinket, mik szintén a rabságunk jelei: az idő uralmát szolgáljuk a sebességükkel, s azt nem is látjuk, mennyire otromba és durva gépek.

A hídról, ahol álltam, kiválóan láttam Budát, a hegyeket, s rajta a sok téglából, betonból és acélból épített védőburkot, amit mi házaknak nevezünk. Nem akarunk fázni, kiszáradunk a melegben, éhezünk és szomjazunk egész életünkben. Így nézne ki egy hódító? Állandó védekezésben és félelemben élünk. Így él egy hódító? Nem. Így a rablók és a rabok élnek, nem pedig az uralkodók. Ebben az őrült anyagrabságban és rettegésben kiirtanánk a lényeget: a természetet és a lelket – hiszen félünk tőle. Ha egy napon beépítjük azokat a hegyeket, akkor is lesz természet. Ha minden fűszálat, rovart, állatot kiirtunk, akkor a hegy nagysága int majd óva minket. Ha elbontjuk a hegyet és pusztaság honol a helyén, a végtelen síkság lesz a természet. Ha minden négyzetcentimétert lebetonozunk, a folyókat föld alatti csatornákba tereljük, a természet anyagi részét megsemmisítjük: akkor is zokogva fogunk térden csúszni, és jönnek majd a rossz álmok, a vágyódás eziránt a jóságos, örökké megbocsátó és kifosztott szegény iránt. Akkor érkezik majd a parancs az anyagi félelemből: „Tedd anyaggá a lelked! Számold ki! Zárd be egy matematikai egyenletbe, állítsd elő! Tedd géppé!”

Hirtelen megrázkódott alattam a talaj. Rettegés fogott el, görcsösen szorongattam a korlátot, a lábam összerogyott. Behunytam a szemem. Zaj, por és hideg széllökések közt térdeltem a minden elemében rázkódó hídon. Elment egy vonat. Tétován felálltam. Megfenyegetett az anyag. Lassú léptekkel indultam el, megszégyenülve. Utoljára ránéztem a Dunára és búcsút vettem. „Egyszer még meg foglak ölelni!”