Meztelenül búgtak a gitár húrjai. A mély, lassú dallamra elernyedtek az izmaink. Lepedővel bebugyolált ruhátlanságából két macskaszem nézett rám – a tejjel jóllakott, selymes cicák pislantásaival. Nem mozdult, de olyan volt, mintha egész testével dörgölőzött volna a lába közé szorított párnához. Felkönyökölve cigarettát sodort a már száraz, erős füstöt adó dohányból. Összesöpörte a sárgás kis levéldarabkákat az eltört gyufaszálakkal. Így játszadozott, amíg én törökülésben pengettem a húrokat. Annyira nincstelenek voltunk, hogy csak a pucér „mi” burka vett minket körbe. Az éhséget, szomjúságot jól bírtuk. Csókokat és nyálat ittunk, egymás bőrén, ujjain színleltünk lakomát. Az időt száműztük a kis szobából. Újra és újra behunytuk a szemünket és eltereltük a gondolatainkat, ha a beszűrődő fényeken felfedeztük, milyen napszakban is járunk. Nem volt szükségünk fényre, mert ragyogtunk, ha összetalálkozott a tekintetünk. Izzadt hajunkat egymásnak túrtuk oldalra, hátra, jól belemarkolva az összetapadt tincsekbe. Nem játszottam semmilyen dalt, csak azt, ami éppen belülről tört utat magának. Belül mindig gyorsan és váltakozva szólnak a hangok, szinte lehetetlenség követni őket. A szabadság minden ügyetlen disszonanciájából, összefüggéstelenségéből ketten hoztunk létre harmóniát. Bármilyen dallamot bármilyen ritmusban ajándékoztam neki, ő azt magába szívta, sóhajtott és mosolygott rám. Feltétel és szükség nélkül, szabályok, célok és irányok nélkül hullámzott ki újra meg újra közülünk az érzelem. Egyetlen tény, a szabadon létrejövő szeretet akarata tartotta egyben ezt a világot. Napokig merültünk el egymásban úgy, hogy a végén szinte azt hittük, hogy nem is ketten, hanem egyedül vagyunk. Egyek. Egy. Ha nem támad fel gyomrunkban, mellkasunkban a félelem, ha a test koszos igényei nem hoznak remegést, hidegverést, ájulást ránk, akkor egész biztos, hogy boldogan halunk szomjan. Úgy, hogy azt mások nem értették volna.