Fekete a víz, csak a vöröslő félhold világít be egy foltot a tavon. „Vajon odagyűlnek-e ilyenkor a halak?” A szél és a nádas felől érkező iszap- és dögszag bejárja a partot. A sekély vízben néhány eltévedt keszeg fuldoklik vagy már el is pusztult. A balatoni kertvendéglőben piros kockás terítőkkel leterített asztalokon oldódik fel az emberi bűn a borban. A halovány, sárgás szürkebarátot műanyagpalackos ásványvízzel hígítják. Szódásszifon vagy szikvíz már nincs sehol, csak a modern barbarizmus. Egy kopaszodó szintetizátoros férfi énekel hamisan. Vastagkeretes szemüvegén megcsillannak a piros és narancssárga színpadi fények. Izzadtságfoltos atlétatrikójából szőr buggyan ki, dohánytól rothadt fogsora felelget a fel-felemelkedő mellkasának. Hátul, a sarokban idős pár bújik össze komoran. Ráncos bőr és kidagadt erek simulnak egymáshoz, keresik az utolsó sima és puha bőrdarabokat egymáson. Hatalmas májfolt tükörképét nézem arcomon, ahogy magam elé emelek egy koszos poharat. A nyugodt pokol esti melege száll be az emberek beleibe, megszűnik minden vágy. Várakozunk. Idejöttünk a vulkán elé megtisztulni, lemosakodni a tóban, de nem bírtuk lekaparni magunkról a civilizációt.  Távolabbról diszkó dübörgés hallatszik, a kikotort strandon pedig fiatalok mennek meztelen fürdőzésre. A városból menekülők magukkal hozták a várost. Megkezdődik a tánc. Az öreg házaspár lassú mozdulatokkal kívánja vissza önmagát a paradicsomba, de nem megy. Erőtlen, szerelemtelen vergődés, szívnehézségek és iszapban tátogó hal-érzés mindenütt. Összegyűltünk a hegyen, de hamisan imádkoztunk. Nem tört ki a vulkán!